Egy sznob segélykiáltásai

Naiv ember vagyok. Azt hittem, ha a város üres és a változatosság kedvéért közlekedhető, akkor a Teszkóban sem fogok max húsz percnél többet tölteni. Sajnos, nem számoltam azzal, hogy Prolifölde teljes lakossága idejött hűsölni, sem azzal, hogy a mucsaröcsögei nyugdíjasklubot is felbuszozták egy kis látványosságnézésre a magyar bevásárlóközpontok non plus ultrájába.

 

A Teszkó néven futó nappali rémálom első állomása a parkoló. Az egy dolog, hogy a parkolóban való helykereséshez szívem szerint kaszkadőrt fogadnék, az meg a másik, hogy a bejárathoz legközelebbi helyekre egy ideje már csak kizárólag biciklisták parkolhatnak. Még csak nem is mozgássérültek. Biciklisták.

 

Megnézem, ahogy egy biciklista 15 szatyorral megrakodva egyensúlyoz kifelé. Nem lehetne, hogy azoké legyenek ezek a helyek, akik vesznek is ezt meg azt?

 

Parkolóhely ide vagy oda, a következő problémás pont a kosár. Mert ugye nem találsz egyetlen kosarat se, ami nincs tele szeméttel, nem törött valamije vagy nem egy rohadt szatyordarab tartja össze az egészet. Ja, már ha egyáltalán le tudja szedni az ember, az ideiglenes százforintos-tartó ugyanis vagy szintén törött, vagy egyáltalán nem működik.

 

Ha az ember végül rálel egy csak kicsit romos kosárra, már csak kétpercnyi szlalomozás választja el a földi Kánaán bejáratától. Szakértő nyugdíjaskerülgetők akár harminc másodpercet is lespórolhatnak ebből – nekem holmi amatőrként sajnos vagy három percembe került, hogy eljussak a huszonegyedik század azon csodájához, amit a népnyelv csak fotocellás ajtó néven emleget.

 

Biztos sokan Mózesként érzik magukat, ahogy ez a modern műremek magától kettényílik előttük, engem azonban sokkal jobban érdekelt a pénztárak állapota.
Korábbi tapasztalataim alapján a Teszkó főgurui elkötelezték magukat amellett, hogy bármely napszakban legalább tíz percet kelljen várakozni a pénztárnál. Hogy ezt a nem túl könnyű eredményt elérjék, hajnali fél egykor mindössze egy, azaz 1 pénztárat tartanak nyitva, nehogy már az a plusz 50000 forint, amit plusz egy alkalmazott jelentene, összedöntse ennek a nemzetközi üzletláncnak a költségvetését. Válság van, emberek.

 

Lényeg a lényeg, ha az éjfél körüli kongásban sem sikerül rövid idő alatt elintézni a fizetés rendkívüli bonyolultságú folyamatát, a dolog pláne reménytelen napközben. A már említett nyugdíjasklub és hűsölők által feltöltött Teszkó láthatóan recsegett-ropogott a bent lézengő alakok súlyától, a pénztáraknál pedig meg is rendezhették volna a maratoni állóversenyt, ha már idén nincs olimpia.

 

Sajnos, ha venni kell, hát venni kell, így továbbhaladtam a sasszemű szekuritik kereszttüzében található kapu felé, hogy megkezdhessem vásárlásomat. A nyugdíjaskerülgetés itt újrakezdődött, a polcok zseniális elrendezése miatt most már hardcore nehézségi fokon.

De nem baj, legalább meghallgathatom a virtuóz egybites csengőhangokat, amiket a tizenöt évvel ezelőtti telefonomon hallottam utoljára! Tüttürütüttürütüttürürűtürürürürürürürürürürűrü…

Már értem, miért hallgatják annyian a Sláger Rádiót. Pardonbocsánat, Neo FM-et. Bazzeg. Mondanám, hogy az ilyenek járjanak piacra, de ma már a Teszkó a piac. Én vagyok rossz helyen, rossz időben.

 

Vagy csak az elvárásaim túl nagyok. Például szeretném, ha bevásárlás közben nem egy Schmitt Pál-i színvonalú helyesírással találkoznék szinte minden kiírásnál. A kedvencem az, hogy néha még ki is emelik a hibáikat! Dagadó mellkassal dicsekednek, hogy a kedves vevő most már érintő képernyős mérleg segítségével mérheti a félig rothadt zöldségeket, de természetesen ha túl hülye hozzá, a pénztárnál még mindig szívesen lemérik neki!

 

Látom is lelki szemeim előtt. „Manyi néni, ne a szőlőt nyomogassa, attól nem jön rá cédulka! A gombot tessen nyomni. Üüüügyes…”

 

Kicsivel arrébb a sajtos stangli fölött kihelyezett felirat állít akadályt, egy megfejthetetlen rejtvénnyel. A tábla ugyanis egyszerre örül, hogy Megújult a sajtos stangli, valamint, hogy Saját recept. Namármost, eddig valaki másnak a receptjével dolgoztak? Mi újult meg mire? A régi saját receptet dobták ki? Miért dobták ki? Nem volt elég jó?

Végül nem is vettem. Megelégedtem a burgonyás pogácsával.

 

Áthaladóban elolvashattam, hogy a zuglói sóhivatal, illetve önkormányzat utasítására nem lehet este tíz után alkoholos italokat venni. Még egy sört se. Kíváncsi lennék, hogy a bonbonmeggy belefér-e azért. Na mindegy, a nyugdíjasklub lakói most már biztosan sokkal nyugodtabbak esténként. Nincsenek dobozos Borsodit kortyolgató deviáns figurák a tér közepén.

 

A Teszkó-béli tömegnyomor kvintesszenciája a pénztár előtti kilométeres sor. Próbálkozhatsz a távolabbi pénztárak becélzásával, de értelmetlen: annyival nincsenek kevesebben, hogy megérje. És még csak azt sem tudhatod, hogy a pénztáros nem éppen egy hat Xanax hatása alatt álló kezdő-e, mint az én esetemben volt. Nem baj, legalább hallgathattam egy üvöltöző kisgyerek exkluzív koncertjét, egyenesen az első sorból. Tiszta Pavarotti lesz a srác, de azért jobban örültem volna, ha nem minket tisztel meg korai zsenge műveinek egyikével.

 

Szerencsémre (vagy talán inkább szerencsétlenségemre) a kölyök és láthatóan mintaanya szülője, akiről lerítt, hogy a gondoskodás szobrát lehetne róla megmintázni, pár perccel később már végzett is. Én, a mellettük lévő pénztárnál további tíz percet várakoztam, amíg a tigriskarmoknak is beillő műkörmökkel felszerelkezett szöszi kétségbeesetten és reménytelenül próbálta bepötyögni a számokat. Nem baj, időm volt dögivel, nyugalmam már kevésbé.

 

A hölgyemény nekem is juttatott a csodaprodukcióiból, amikor a négy pogácsa helyett véletlenül négy kenyeret akart számlázni. Amikor felhívtam a figyelmét erre az apró tévedésre, készségesen módosította a bepötyögött adatot: most már négy kenyér és négy pogácsa ellenértékével jöttem neki a kiírás szerint.

 

Még egyszer nekifutottunk a dolognak, végül sikeresen eltüntettük a fantomkenyereket. Mindössze két-három percbe tellett a dolog. Gondolom, a mögöttem állók a halálba kívántak engem meg a kicseszett pogácsáimat is.

 

Így hát egy óra és négy idegösszeroppanással, valamint cirka ötszáz nyugdíjassal később sikeresen kijutottam a Teszkóból, némi elemózsiával gazdagabban. Pár perccel és még néhány nyugdíjassal később végre ismét az autómban ültem. És mily stílszerű, hogy a kulcs elfordításakor automatikusan bekapcsoló rádióban a következőt hallottam: Európa szerint Kadhafi rezsimjének befellegzett.